A szívműtétemet megelőző estén a főorvos odajött az ágyamhoz komoly arccal.
– Holnap reggel operáljuk. Ma este még zuhanyozzon le alaposan, ez lényeges, rendben?
– Rendben, doktor úr.
Elindultam a kórházi folyosón a fürdő felé. A papucsom csattogott a kövön, a kórházi köpenyem úgy lobogott mögöttem, mintha valami nyugdíjas szuperhős lennék.
Egyszer csak hallom, hogy mögöttem két nővér beszélget. Fiatalok voltak, csinosak, nevetgéltek valamin.
Amikor utolértek, az egyik rám mosolygott kedvesen.
– Minden rendben van, uram?
Én meg úgy gondoltam, hogy a műtét előtt már nincs sok vesztenivalóm.
Előadtam a lehető legelesettebb arckifejezést.
– Hát… őszintén szólva elég gyengének érzem magam.
– Tényleg?
– Igen. Arra gondoltam… talán jobb lenne, ha mindketten elkísérnének a zuhanyzóig… és egy kicsit segítenének is.
A két nővér összenézett.
Én pedig egy másodpercig már majdnem elhittem, hogy működik.
Aztán a másik nővér teljesen rezzenéstelen arccal megszólalt:
– Jó próbálkozás.