Apja temetésén a kislány a koporsóra nézett, és azt kiabálta, hogy apu csak alszik — és ekkor a jelenlévők valami szörnyű dologra jöttek rá 😱😱
A temetés lassan, ünnepélyesen zajlott, a csendet csak elfojtott zokogás és a pap szavai törték meg. A terem közepén egy fehér anyaggal bélelt koporsó állt. Benne egy fiatal férfi feküdt, akit egy tragikus baleset túl korán elragadott. Mellette állt a felesége – sápadt arccal és üres tekintettel –, valamint kétéves kislányuk, fekete ruhában.
A kislány némán állt, kapaszkodott a koporsó szélébe. A felnőttek nem vártak tőle semmit – úgy hitték, hogy ilyen korban a gyerekek még nem értik, mi a halál.
A szertartás végén a kislányt odavezették a koporsóhoz. Hosszasan nézte az apját. Először csendben, majd összehúzta a szemöldökét, és hirtelen kétségbeesetten felkiáltott:
A hangja olyan kétségbeesett volt, hogy a terem elnémult.
A kislány az apja arca felé nyúlt, megsimogatta az arcát, és könnyek között ismételgette:
— Apu, ébredj fel! Ne aludj! Apu, nyisd ki a szemed!
Néhányan lehajtották a fejüket, azt gondolva, hogy ez csak egy gyerek tragikus kitörése. Mások sírtak. De aztán a kislány kiegyenesedett, az apja arcára mutatott, és azt mondta:
— Fél! Apu azt mondta nekem: „Itt vagyok, segíts!” Ő ott van bent! Nem ment el!
Pillanatokra halálos csend lett. És akkor valami borzalmas történt 😱😱 Folytatás az első kommentben 👇👇
A felnőttek nyugtalan pillantásokat váltottak egymással.
Az egyik rokon halkan megszólalt:
— Lehet, hogy tényleg érzett valamit?..
A kislány anyja odarohant hozzá, próbálta megnyugtatni, de a gyerek kiszabadította magát és kiabált:
— Apu sír! Hallom! Nem ment el! Miért zártátok be?..
Az asszony térdre esett a koporsó mellett, ajka remegett:
— Mit hallottál, kincsem? Mit mondott neked?
A kislány még mindig szipogva suttogta:
— Azt mondta: „Nem kellett volna odamennem… Direkt csinálták…”
— Kik?
— Az én nagybátyám, apu testvére.
Ezek a szavak úgy hangzottak, mint egy mennydörgés.
És akkor azok is elhallgattak, akik eddig visszatartották a könnyeiket. Mert a férfi halála előtt néhány nappal már említést tett valaki egy furcsa útról, egy éjszakai hívásról, és arról, hogy zavart volt.
Csend. Halálos csend.
Mindenki a szürke öltönyös férfira nézett, aki a falnál állt. Ő volt az elhunyt unokatestvére, egy közeli rokon, aki az utóbbi napokban aktívan segítette a családot. Ő szervezte a temetést is.
— Mit mondtál? — suttogta a kislány anyja elsápadva.
— Apu jött… éjjel… Sírt. Azt mondta, a nagybátyja kényszerítette, hogy menjen… Aztán leesett a kocsija… — mondta a kislány szipogva, de tisztán. — Most apu ott van, és egyedül van…
A férfi testvére megpróbált megszólalni, de az ajkai remegtek. Valaki gyorsan kisietett a teremből. Másvalaki már a telefonját vette elő.
Az özvegy remegő kézzel karjába vette a kislányt, magához szorította, és suttogta:
— Meséld el, hogyan jött el hozzád…
— Felébredtem, és apu az ágy szélén ült. Nedves volt és szomorú. Azt mondta: „Mondd meg anyának – a bátyja tudta. Azt akarta, hogy elmenjek…” — a kislány a koporsóra nézett. — „Nem akarta, hogy megtudd…”
Másnap a család feljelentést tett a rendőrségen. Az ügyet újra megnyitották. A biztonsági kamerákon látszott, hogy az elhunyt testvére hosszasan beszélgetett vele az autója mellett a tragédia előtti este.
A szakértői vizsgálat megállapította: manipulálták a fékrendszert.
A kislány ezt nem tudhatta. De hallotta az apja hangját.